Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ azért, hogy weboldalunk használata során a lehető legjobb felhasználói élményt tudjuk biztosítani. Weboldalunkon történő további böngészéssel hozzájárul a cookie-k használatához. Adatvédelmi szabályzatunkról itt talál információt: /adatvedelmi_nyilatkozat_3 Megértettem!
Termékek Menü

A karácsonyfa

A karácsonyfa

A hivatalos kereszténység felvétele előtti időben szokás volt az úgynevezett szent fák előtt fényeket gyújtani. Kr. u. 452-ben azonban ezt a római katolikus egyház betiltotta. Nagy Károly császár 800 körül a törvényeket és rendelkezéseket tartalmazó ’Capitularia’ című művében hasonló módon betiltotta a fák és a kutak kivilágítását is. Érthető a tiltás, ha tudjuk, hogy az ’Yggdrassil’ (kőris) világfát, amelyen egy északi legenda szerint Wotan függött, egy szent kút mellett elhelyezkedő örökzöld faként írják le. A kereszténység előtti néphitet módszeresen igyekeztek kiirtani.

Egy másik feldíszített fa az volt, amelyet a korai középkorban mindenszentekkor és halottak napján (november 1-én és 2-án) a templomok bejáratánál állítottak fel. Ezt gömbökkel díszítették, melyek az elhunytak lelkeit szimbolizálták. Nagyon valószínű, hogy a gömbdíszek használatának szokása innen került át a karácsonyfára, így az az évszázadok során az életfa, a fényfa és a túlvilágfa egyfajta kombinációjává vált.

A karácsonyfa közvetlen előzménye a pogány hagyományokban a termőág, zöldág házba vitele, illetve a ház és a ház környékének örökzöld ágakkal díszítése. A szokást ismerték a kelták, náluk a fagyöngy, a magyal és egyéb örökzöldek játszották a főszerepet.

 

A középkor óta társítják a karácsonnyal az örökzöld növényeket, mint a túlélés szimbólumait. Évszázadokkal ezelőtt karácsony napján életfát, termőágat vittek a szobákba, ami az évről évre megújuló természet mágikus jelképe. Állítása általános volt hazánkban, de a múlt században feltűnő karácsonyfa teljesen kiszorította. A karácsonyt hagyományosan a család és a gyermekek ünnepének is tekintik, akik a kis Jézus (keleten és a katolikus nyugati vidékeken) vagy Szent Miklós, a Mikulás (nyugati protestáns országokban) nevében kapnak ajándékot.

Magyarországon a zöldág általában rozmaring ágacska, nyárfa vagy kökénybokor ága. A gerendára függesztették fel, aranyozott dióval, piros almával, mézesbábbal, szalmafigurákkal díszítették. A diónak rontást űző erőt tulajdonítottak, a gyümölcs a bőség, egészség jelképe, a szalma pedig a betlehemi jászolra emlékeztet. A karácsonyi ág később fejlődött kis fácskává, amit szintén a házba vittek, és különféle módon díszítettek.

Feljegyzések szerint az első hagyományosnak mondható karácsonyfát freiburgi pékinasok állították a város kórházában a XV. században. Átvitt jelentése a hagyományosan pirossal ékesített fenyőnek az életfa, a természet évről-évre megújulása, körforgása. A fán látható girland a paradicsomi rosszra csábító kígyót jelképezi, az alma a tudás fájáról szakasztott gyümölcsre emlékeztet (ennek mintájára alakultak ki később a piros, arannyal díszített üveggömbök), a gyertyák pedig a fény, a nap, keresztény felfogás szerint Jézus szimbólumai.

 

A manapság megszokott díszes, üveggömbökkel, szaloncukorral felállított fa német protestáns hatásra terjedt el bécsi közvetítéssel, kezdetben az arisztokrácia és a városi polgárság körében. Magyarországon először Brunswick Teréz martonvásári grófnő, az első magyarországi óvoda megalapítója állított karácsonyfát 1824-ben.
Hazánkban csak a 19. század második felében kezdett elterjedni a szokás. Először csak a nemesi családoknál, majd a módosabb polgári otthonokban is megjelenik az ünnep jelképe.
A szegény paraszti családokban a II. világháború végéig megmaradt a zöldág állítás szokása, sőt volt, ahol a jó szaporulat reményében az istállóba is vittek belőle.

Szent estén világszerte szokás a karácsonyfa állítása. Karácsonyfa jelképrendszerét a kutatás máig nem tisztázta végérvényesen. De hasonló szokás más vidékeken is volt, csak nem fenyőágat, hanem termőágat használtak erre a célra. Nálunk csupán a XIX. század második felétől lett népszerű, először a jómódú nemesi családoknál, majd mind szélesebb körben terjedt el. A kis gyertyák a karácsonyfa ágain az új fény eljövetelét szimbolizálták, és utat mutattak a Három Királyoknak a kis Jézus megtalálásához.

Régebben a fa és textil díszeket, és ha volt cukor, akkor a szaloncukrot is házilag készítették. Még ma is szimbolikus értelme van azoknak a díszeknek, amiket fenyőfánk ágaira aggatunk. Bizonyára kevesen tudják, hogy az angyalhaj, a fémgyöngy- és papírlánc a bibliai kígyót idézi a bűnbeesés idejéből, a narancs és az alma a tudás fájának gyümölcsét, s egyben a megígért megváltás kegyelmét. A fa csúcsára angyalkát, vagy csillagot tettek és piros almát, aranyra festett diókat akasztottak az ágakra. A karácsonyfára aggatott gyümölcs következő évi gazdag termés ígéretét jelentette

A díszítés sokat változott az idők folyamán. A karácsonyfa ágaira gyertya helyett izzósor került (elkerülve ezzel az esetleges baleseteket) és a szaloncukrok, színes, bőséges választékából az kerül fel, ami csak szem-szájnak ingere. Szokás egyes helyeken továbbá az egyszínű karácsonyfa is, például egyik évben, piros, másik évben csak aranyszínű díszítéssel. Van, aki fényes, van aki a matt díszeket részesíti előnyben. Másoknak a szalmával, mézeskalács figurákkal díszített fa tetszik. Az aranydíszes fenyő soha nem megy ki a divatból, legfeljebb díszei változnak.

A szalmadíszek újabban igen kedvelt díszítőelemek. Csillag, harang, szív, toboz angyalka formái jól néznek ki a szalmafüzéres, piros szalagos fán. Újdonságnak számít a terrakotta-szín, amelyhez égetett agyag figurák valók. A legtöbb családban szentestén, amikor a karácsonyfát körülállják, minden lámpát eloltanak, csak a karácsonyfa fényei világítanak.

A karácsonyfát hagyományosan Vízkeresztkor (január 6.) bontják le.